Versek

Ezen az oldalon legkedvesebb verseim találhatók. 

Tündérkert

Tündérkert volt az, hol utam vezetett, 

Tündérkert a hely, hol lelkem nevetett. 

Eljöttem a kertből, ne kérdezd miért, 

átléptem a kapun, ne kérdezd, kiért. 

Már megbántam, hogy akkor nem gondoltam át, 

s elkövettem életemben a legnagyobb hibát, 

de megtörtént, s ez ellen tenni nem lehet. 

Magam hibáztatom, más erről nem tehet. 

De megfordult a szél, megéreztem én, 

a Tündérkert vár, s én erre vártam rég! 

Elindulok most, nem nézek vissza, 

a föld lábam előtt sós könnyeim issza. 

Belépek a kapun, felnézek az égre, 

s rögtön ezek után leborulok térdre, 

a földet csókolom, s áldom az Eget, 

hogy utam utoljára hazavezetett. 

(Budapest, 2012. július 27.)

Hol vagy, Király? 

A kastély rozsdás, időrágta kapuja nyitva állt.
Beléptem rajta, tervem volt megkeresni a királyt.
Álmot láttam, borzongatót-szépet,
én voltam a hősnő, a hős egy kísértet.

Meg kell őt találjam! - lábaim vittek a kastélyon át.
Csak egy cél vezérelt: meglelni a királyt.

Uram, Királyom! Hol van hát két óvó, ölelő karod?
Életre kelt az álom, eljöttem hozzád, tudom, te is ezt akarod.
Nélküled nem élek, és nem is halhatok.
Tébolyult-őrjítő e köztes állapot!

Segíts rajtam, Király, gyere el értem!
Vigyél magaddal! Hát, hiába kérem?!
Nem élhetek veled, meghalok hát érted.
Ruhámra rászáradt élénk piros véred...

Nézd! Az én vérem a tied mellé csorog...
Gyere gyorsan, Király! Nemsoká' meghalok...

Hajamat tépve, ruhámat szaggatva rohantam tovább,
s egy varázslatillatú pillanatban elém lépett a király.

Rám nézett gyönyörű, áttetsző szemével,
átölelt két erős kísértet-kezével.
Nem szólt egy szót sem, nem is volt rá szükség.
Ketten eggyé váltunk, majd együtt váltunk füstté.

Felszállott a füst, gomolygott az égbe.
Eljött a Királyom, eljött értem végre!

(Budapest, 2011)

In Memoriam Szerelem 

Emlékszel, mikor kezem kezedbe simult, 

S némán néztük egymást, 

Én elvesztem szemed sötéten fénylő íriszében, 

S te csak simogattad puha-szép hajam 

Szabad kezeddel...

Emlékszel, mikor vállt vállnak vetve küzdöttünk, 

S az élet nem kímélt minket, 

Én szenvedtem sokféleképpen, 

S te csak simogattad puha-szép hajam 

Mindkét kezeddel...

Emlékszel, mikor kimondtuk, vége, 

S a kimondatlan, örökké belénk zárt szavak fájtak, 

Én szenvedtem sokféleképpen, 

S te nem simogattad már puha-szép hajam, 

Búcsút intett kezed... 

(Budapest, 2009. április 16.)

Testet öltött lélek

"Mély barázdákat szántott az idő arcomon,
hajam hófehér lett,
kezem reszkető,
sűrű ráncokkal szelt.
Megfáradt szó pihen halkan ajkamon,
nincs már értelme kiáltani,
időm letelt.
Hol van már a remény,
a lehetőség a szépre, jóra?
Elment, szinte futva menekült.
Hiába vártam a bűvös szóra,
maradt a csend és én, egyedül.
Lábaim bottal járnak,
ritkán kelnek útra,
kedvenc helyük a régi hintaszék,
szemeim már csak segítséggel látnak,
eljárt az idő felettük már rég.
Olyan, mintha tegnap lett volna...
a küszködés, kín, szenvedés,
mintha az élet szándékosan tolna,
taszítana engem a halál felé.
Ez lett a sorsom,
el kell fogadni.
Nincs értelme küzdeni folyton,
bele kell nyugodni.
Az élet már csak ilyen,
valakinek több jut,
míg másnak kevesebb."
- így szólt a lélek,
majd az irányítást átvette a test.
Felállt, rendbe szedte magát,
s reggel lévén munkába ment.

(Budapest, 2007. szeptember)


Rettegés

Sötét fellegek
szelik át az eget.
Fúj a szél, arcodba süvít.
Fázol, reszketsz,
a félelemtől szinte mozdulatlanná dermedsz,
nem tudod mi vár még rád
a mai éjszakán.
Behúzott vállakkal, kissé görnyedve lépkedsz,
lábaid maguktól lépnek előre,
egymás után.
Kabátod gallérját felhajtod,
lilára fagyott ujjaiddal szorítod.
Az út másik oldaláról egy macska bámul rád.
Nem nézel oda. Nem is kell. Minek?
Így is látod magad előtt a két félelmetes,
sárgán izzó macskaszemet.
Gyorsítod lépteid, már szinte futsz,
mégsem jutsz
előbbre, mintha egyhelyben járnál.
Nehezen lélegzel... lehet, hogy már nem is?
A félelem belülről szinte széjjelfeszít.
Nem vagy ura testednek,
elvesztetted a csatát, tudod.
Szemed becsukod.
Feladod.
Még egy utolsó sóhaj...
ennyi jár neked,
mielőtt kinyitod a szemed.

(Budapest, 2007. szeptember)


Érzés

Két szív,
ha egymásért dobog,
nincsenek éjszakák,
megszűnnek a nappalok
létezni.
Egyik szív csak a másikat akarja
érezni,
s várja nagyon,
hogy a test karja
a szerető szívet féltőn betakarja.
Óvja, védi, szeretgeti,
vigyáz rá, hisz kell neki,
nem akarja elveszteni.
Ez a szerelem,
mely érzés, akár egy
újratölthető elem
elkísér utamon.
Szeress hát, szív,
szeress nagyon,
mert így akarom!

(Budapest, 2007. augusztus)